Csü Jüang: A felhők istennője

A felhők istennője

Orchidea-habban, jó-illatban mosdva,
tarka inge, mintha merő szirom volna.
Révület közeleg, várakozva lebeg,
kora hajnal előtt, fáklyák közt ragyogva.

És ő áll magában, Öröklét Házában,
hold-tűzként, nap-lángként fénnyel imbolyogva:
császárnői díszben, sárkány-háton libben,
gondtalanul röppen, csapdos ruha-fodra.

Leszállt az istennő földre ereszkedve
s hirtelen elsuhan, felhők közé, messze:
látja az országot, sok kéklő világot,
a négy tenger fölé röpítheti kedve...
Utána-bámulunk, követi sóhajunk,
a földön maradunk bánatba kötözve.

Szaphó: Holtan majd feküszöl...

HOLTAN MAJD FEKÜSZÖL...

Holtan majd feküszöl, senkise fog
visszatekinteni
emlékedre, ki sem vágyakozik
rád, ki a múzsai
rózsákat sose bírtad, de amott
lent, Aidész lakán
holt árnyak raja közt kósza kis árny,
erre meg arra szállsz.

Villon: Nyári ballada a szegény Lovise-ról

NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL

Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára - de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de nem akart már bokor lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

Villon: Chanson a párizsi asszonyokról

CHANSON A PÁRIZSI SZÉPASSZONYOKRÓL

Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten,
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár, fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Utazz s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagylábú németet:
várd hölgyedet brokátruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji ó-borok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Babits: A kedves arcképe

Babits Mihály: A kedves arcképe


Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak;
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és lobogtak
s lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!

Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed
miközben világítana.

De dalolnak és lobognak a színek
lángként, mely kohó nyitjában fogoly.
Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...
mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.
Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:
óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!
Micsoda csókra vár, micsoda szókra,
szétvetni a keretet!

Körúti éjszaka

Szabó Lőrinc: Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked
Akárhogy kellesz, a szeretkezés
énnekem már nagyon kevés
s eddig is csak azért kivántalak,
mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.

Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,
s gyermekkorom
oly sötéten áll éveim mögött,
hogy mindenütt a pénzt látom s körötte
az örökre

elrontott sorsok nyomorát.
Terád
gondoltam az éjszaka (szebben
nem gondolhat asszonyra senki)
és a februáréji kék hidegben

húszéves rongyos állatok
lékelték meg mellettem az utat.
Nyílt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna

megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút,

az az áradás, amely odalenn
öklend és habzik, az a szenny,
amely lucskos boltívek alatt
öblíti belülről az örök
palotákat és gyomrokat.

Húszéves rongyos állatok
végezték lent az alvilágban azt
amit persze végezni kell,
és én értettem a panaszt,
amit ők már nem is gondolnak el,

csak gázolnak, térdig-bokáig
a belek sarában, kalapálnak,
Krisztus gyermekei, s kiabálnak,
mint gyermekeik és apáik,
Sokáig

néztem a megnyílt föld alá
s rád gondoltam, szerelmesen,
s most azt hiszem,
hogy a szerelem nagyon kevés.
Vezényszó, szitok, vicc és röhögés

kongott fel a fagyott föld alól, –
nem hallottad?! Hallhattad volna, mint
lélek, ki bennem voltál test szerint:
hallhattad volna, ugy éreztelek;
s éreztem azt is: ha ezek

a borzalmas kezek,
mocskosak, durvák, véresek,
arcomba csapnak, meg se mozdulok,
s oly idegen lettél egyszerre nekem,

hogyha akkor velem vagy és ezek
a véres és szörnyű kezek
terád rohannak
s megosztoznak fehér testeden: én
nem sajnáltalak volna szegény

állatoktól: egy mozdulat
s egy rezzenés
se pártolt volna hozzád tőlük, és
álltam vagy továbbmentem volna, csendben
s mit tudom, hány halállal a szivemben.

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
A szerelem nagyon kevés
és hogy ne lássam, ami rossz,
te sem lehetnél már ahoz
elég erős és aljas feledés.

Ady Endre: Fehér csönd

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

A Bársony Nyuszi (részlet)

- Mi az, hogy VALÓDI? - kérdezte egy napon a Nyuszi, mikor egymás közelében feküdtek a gyerekágynál, mielőtt a Dadus bejött rendetrakni. - Azt jelenti, hogy mindenféle zizegő dolgok vannak benned és kiáll belőled egy kallantyú?
- Nem valódinak készítenek, - mondta a Bőr Lovacska - akkor történik meg veled, amikor egy kisgyerek nagyon-nagyon sokáig szeret, nem csak játszani veled, hanem IGAZÁN szeret, akkor válsz Valódivá.
- Nem fáj? - kérdezte a Nyuszi.
- Néha, - válaszolta a Bőr Lovacska, mivel mindig őszinte volt - de ha Valódi vagy, nem érdekel ha fáj.
- Hirtelen történik, mintha felhúznának, - kérdezte - vagy apránként?
- Nem egyszerre történik. - mondta a Bőr Lovacska - Sokáig tart. Ezért nem történik meg gyakran olyanokkal, akik könnyen elromlanak, vagy éles sarkaik vannak, vagy nagyon kell rájuk vigyázni. Általában, mire Valódi leszel, a legtöbb szőröd kihullik, kipottyan a szemed, az ízületeid elgyengülnek és eléggé összeesel. De mindez nem számít, mert ha már Valódi vagy, nem lehetsz csúnya, csak azoknak, akik ezt nem értik.

5.

Néma, Néma, Néma

Néma

intés,
álmodban
fénnyel telt üreg,
arcának arca sincs,
de õt kívánod:
hó alatt út,
combod közt
vizesárok,
akit szeretsz,
benned van kívüled,
valahol alszik és
fölveri álmod,
keze a kéz,
combod közt
ott találod,
lassan kering,
szétnyitja híg öled,
hiánya tûhegyét most
pont eléred,
neve a név,
a lüktetése emlék,
akit kívánsz,
magadba csúszni érzed,
ahogy, ha volt,
térded fölhúzva,
- tessék,
odaadod álmodat,
ébrenléted,
néma ütés,
fénnyel forgó üresség.

* * *

Néma

kapitány és
a víz alatti város,
néz rád egy este-hosszat,
száll az angyal,
kötetek csak
mi volt, az asztal,
megkerülöd, konyhába
úszol álmos
képpel teáért, hallod
jönni, páros
tétovaság, hajaddal játszó
kéz, a ballal
melled simítja,
megfordulsz, halálos,
vízmélyi csönd,
forró teában éjfél,
füledben pergetik
a holddobot,
vigyázz, suttogja,
suttogod: miért fél,
magába húz,
ringatja homlokod,
méz, méz,
vigyázz,
forgó csészében éjfél,
torkodban víz,
szétrobbant szív dobog,
övé, tiéd,
fuldokló,
partot értél.

* * *

Néma

õ is,
hallgatsz,
pedig már napok óta
másra se vágysz,
mint megfogni
a farkát:
elképzelted a vonaton
a nadrág
alatt, mikor a
táskát fölpakolta:
- na jó, akkor legyen
a három óra,
lépjen be háromkor
letéve sapkát,
sálat, kabátot,
a szobán haladj át,
ablaknál várd, álljon
mögéd befogva
szemed, csuklóján mérd,
hogy zúg a véred,
ez most a most,
kigombolt inge és a
feneke, combja,
ráhajolsz, végre érzed,
ilyen a most, csiklódon
hosszú séta,
siklik beléd,
lepörgõ film ígéret,
csupa igen, de
néma, néma, néma.

Tóth Krisztina verse

4.

Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, õ a csaphoz állt. Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
...az ólomüveg, tudod, az ebédlõ
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza õket...
...én most leszállok, metróval megyek.

Mért leplezõdnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

Tóth Krisztina verse

3.

Szabó Lőrinc
(1900-1957)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozatÖrömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

2.

„SZERETKEZTEM MAGAMMAL"
„I Made Love to Myself'

Szeretkeztem magammal
a tükörben, megcsókoltam ajkam,
s így szóltam: „Szeretem magam,
jobban szeretlek mint bárki mást."

New York, 1951. december 30.

Alen Ginsberg verse. Orbán Ottó fordítása

1.

Ballada a kettős erkölcsről

Ha kisfiúnak buzog túl a nedve,

mely testdúló szeretkezésre vár,

„a kis kakas" ­ mondják rá kedveskedve ­

„no lám, miből lesz a cserebogár".

Ám, bakfislány, ha ágyba hajszol véred ­

(megbocsáss, most csúf lesz a szavam) ­

„a kis lotyó" ­ zuhan rád az ítélet ­

„mi lesz, ha máris baszhatnékja van?"

Dicső macsó nevet nyer el a férfi,

ha kétértelmű minden mondata,

s a rossz nyelvektől akkor sincs mit félni,

ha minden éjjel más nőt visz haza.

De hogyha nő mer szabadosan élni,

s nem csak célozgat arra, mit akar:

„akármit el tud csípőn alul érni,

vagy egyszerűen baszhatnékja van."

Ha öregembert űz a gerjedelme:

„Istennek hála, jól tartja magát!"

Ha vénasszonyt: „na nézd, a csúf cemende,

ha nem vigyázol, becsusszan alád!"

S ha egy vers feszül az erotikától:

„Beh költői, és milyen férfias!

Hogy nő írta?... hát... hümm... igazán bátor

kimondani, hogy baszhatnékja van."

Felség, megadom magam kényre-kegyre,

vétesd fejem, ha nincsen igazam:

a férfi vágyik testi szerelemre,

a nőnek meg csak baszhatnékja van.

Kiss Judit Ágnes verse