Szabó Lőrinc: Körúti éjszaka
Mit tegyek most, mit mondjak most neked
Akárhogy kellesz, a szeretkezés
énnekem már nagyon kevés
s eddig is csak azért kivántalak,
mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.
Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,
s gyermekkorom
oly sötéten áll éveim mögött,
hogy mindenütt a pénzt látom s körötte
az örökre
elrontott sorsok nyomorát.
Terád
gondoltam az éjszaka (szebben
nem gondolhat asszonyra senki)
és a februáréji kék hidegben
húszéves rongyos állatok
lékelték meg mellettem az utat.
Nyílt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna
megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút,
az az áradás, amely odalenn
öklend és habzik, az a szenny,
amely lucskos boltívek alatt
öblíti belülről az örök
palotákat és gyomrokat.
Húszéves rongyos állatok
végezték lent az alvilágban azt
amit persze végezni kell,
és én értettem a panaszt,
amit ők már nem is gondolnak el,
csak gázolnak, térdig-bokáig
a belek sarában, kalapálnak,
Krisztus gyermekei, s kiabálnak,
mint gyermekeik és apáik,
Sokáig
néztem a megnyílt föld alá
s rád gondoltam, szerelmesen,
s most azt hiszem,
hogy a szerelem nagyon kevés.
Vezényszó, szitok, vicc és röhögés
kongott fel a fagyott föld alól, –
nem hallottad?! Hallhattad volna, mint
lélek, ki bennem voltál test szerint:
hallhattad volna, ugy éreztelek;
s éreztem azt is: ha ezek
a borzalmas kezek,
mocskosak, durvák, véresek,
arcomba csapnak, meg se mozdulok,
s oly idegen lettél egyszerre nekem,
hogyha akkor velem vagy és ezek
a véres és szörnyű kezek
terád rohannak
s megosztoznak fehér testeden: én
nem sajnáltalak volna szegény
állatoktól: egy mozdulat
s egy rezzenés
se pártolt volna hozzád tőlük, és
álltam vagy továbbmentem volna, csendben
s mit tudom, hány halállal a szivemben.
Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
A szerelem nagyon kevés
és hogy ne lássam, ami rossz,
te sem lehetnél már ahoz
elég erős és aljas feledés.
